énekelhetnem, hogy hol van már a szép világ, de csak mégjobban fájna az egész. Miért van az, hogy néha úgy vág szíven a nosztlagia és az elveszett álmok monoton zaja, hogy alig bírok lélegezni ebben a krva húsbortonben? Miért nem bírok úgy végignézni egy Rambo 1-et - életemben eloszor - hogy ne akarnám az egész rohadt életemet újraszervezni? Hol van itt valami igazságszeru. Miért akarok, még mindig a muegyetemre járni tavaly kezdve, Vroccsal az oldalamon, és volt osztálytársakkal alteres koncertekre járni? Tudom, hogy unalmas, de egyszeruen visszatér. Mindig, és félek, hogy orokkon orokké. Bármennyire is nem akarom, bármennyire próbálom élvezni azt, ami idekinn van. és ráadásul kikészít. Nem akarok érezni, kifacsart szívburok akarok lenni egy robotaggyal a kozepén, magamelé bámulva a londoni metrón a délutáni csúcsforgalomban. De nem megy. Nem akarok tobb Vrocsot, Noémit is el kellene felejteni, és valahogy kihúzni a maradék 70-80 évemet. Vagy leszek még újra gyerek? Visszatérek valamibe idekinn az egyetemen? Vagy.... nem... ez azt jelentené, hogy elfelejteném azt, mit éreztem míg eloszor voltam gyerek. Ugye nem csak... én... érzem... ezt?
Utálnom kellene az nosztalgiát. meg a magányérzetet... persze
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.